Hogyan is válik saját gyermekünk ellenségünké
Ki fogja a ló kantárját? Mondhatnánk úgy is: ki a ló és ki a lovas?
A Duna, mint fegyelmezési eszköz
Ősz felé közeledve – iskolaérettség
Hogyan tovább az általános iskolát követően?
A házasság gyümölcse – örökbefogadás 1.0
Hogyan is válik saját gyermekünk ellenségünké???
Nagyon meleg nyári délelőtt az autómhoz közeledtem egy parkolóban, mikor megállt a közelemben egy autó. Két anyuka és három gyermek ült benne. Nem tudom, mi történt az autóban, de a vezető anyuka kiszállt, és a hátsó ajtóhoz lépett, ami már kinyíló félben volt. Türelmes, de határozott hangon közölte az „illetékes gyerekkel”, hogy mit nem csinált jól. Erre a másik anyuka – a gyermek anyukája – hangosan kontrázott:” ha legközelebb nem figyelsz oda, olyan nyaklevest leba…. neked, hogy az autó alá esel”. A gyerekek néma csendben, megszeppenve hallgatták az anya dörgedelmeit. Biztos, hogy valamit helytelenül tett a gyerek. Azonban elgondolkodtató az anya reagálása. Végig gondolta mondatának üzenetét? Végig gondolta, hogy milyen érzéseket váltott ki a gyermekéből? Felmerül bennem: ha itt és mások előtt így reagálja le a helyzetet, hogyan kommunikálhat ez az anya otthon, amikor senki sem látja, senki sem hallja őt, „csak” a gyermeke? Lehet valaki fáradt, lehet melege, lehet, hogy valaki vele is így beszélt vagy beszél. De azt gondolom, hogy már egy indulatokkal megfogalmazott mondat is sebet tud ejteni, aminek végeláthatatlan következményei lehetnek. Felnőttként, anyaként hiszem és vallom az igazságot: ne tegyél másokkal olyat, amit magadnak sem kívánsz. Körülnézve azonban azt látom sokszor, hogy a szülők indulataikat gyakran gyermekeiken, a tőlük kisebbeken, a gyengébbeken vezetik le. Néha érdemes lenne elgondolkodnunk nekünk felnőtteknek, hogy „mi is a bajom valójában?” Lehet, hogy a gyerek viselkedése, vagy az adott helyzet csak az utolsó csepp a pohárban, ami megpróbáltatás elé állította toleranciánkat. És egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy valami elszakadt, megromlott a szülő-gyermek kapcsolatban. Jön a bizalmatlanság, a titkolózás, az elfojtott indulatok különböző formájú megnyilvánulása s elkezdünk félni attól, akit mi neveltünk fel.
Ki fogja a ló kantárját? Mondhatnánk úgy is: ki a ló és ki a lovas?
Nem szeretem a szupermarketeket, mert nem találom soha, amit keresek a nagy árugazdagságban. Egy alkalommal azonban „útban volt” vidékről haza utazva és elhatároztam: lerendezem az aktuális bevásárlást. Keresgélés közben egy családra lettem figyelmes, aki a chipset és más „finomságot” felsorakoztató standnál hangoskodott. A bevásárló kocsi ülésében egy két-három év körüli kisfiú ült és ordított, hogy de neki „ez kell”. Az apa – a kellemetlen hang megszüntetése érdekében – be akarta tenni a kosárba azt a tasakot, amire fia rámutatott, de tévedett. Mert gyermeke közölte vele, hogy nem is azt akarja, hanem a másikat. És ez így ment hosszú perceken keresztül. Végül a kosárban landolt egy olyan „finomság”, amit még biztos, hogy életében meg sem kóstolt a gyerek, így elképzelhető, hogy ha megkóstolja, újból a hiszti fog felül kerekedni, mondván, ő nem is ezt akarta. Miért van az, hogy nem bírjuk elviselni gyermekünk hisztijét? Attól rossz szülők leszünk, ha mások azt hallják, hogy „kínozzuk azt a szegény gyereket” azzal, hogy csak azt az „apróságot” is sajnáljuk tőle? Nem! A lényeg az, hogy ÉN tudjam, hogy mit és miért teszek, ha „merek” következetesen NEM-et mondani gyermekem követeléseire.
A Duna, mint fegyelmezési eszköz
Nyáron néhány napot a Duna-kanyarban töltöttem családommal. Igazi felüdülést jelentett számomra a sok szép látvány, a nevezetességek és a táj megcsodálása. A zöld hegyeket alulról a Duna vizének, felülről pedig az égnek a kéksége övezte. Igyekeztem kikapcsolódni, minden gondot, problémát magam mögött hagyni, és élvezni a jelent. Sajnos azonban a körülmények úgy hozták, hogy kénytelen voltam visszazuhanni a földre. Mindkét alkalommal egy-egy szülő szájából elhangzott mondat térített vissza a valóságba. Két különböző város, két család – egyiknél kettő, másiknál három óvodáskorú gyermek -, de a mondat ugyan az: „belehajítalak a Dunába, ha nem tudsz…….”. Hogy mit nem tudtak a gyerekek? Azt hiszem, hogy ez nem fontos. A lényeg a szülők számára az volt, hogy gyerekeik megszeppenve eleget tegyenek kívánalmaiknak. A következményekre, pedig miért kellene gondolni? Pedig, ha tudnák, hogy egy szóval, egy mondattal építeni, ugyanakkor rombolni is lehet?! Főként az ember (legyen az fiatal, idős) méltóságát romokba döntő szó képes belerágnia magát az ember agyába, emlékébe, egész zsigerrendszerébe. Ez a két helyzet több dologról is szól. Többek között arról, hogy mi felnőttek sokszor azt szeretnénk, ha gyermekünk azonnal, de máris teljesítené kérésünket. Türelmetlenek vagyunk. Türelmetlen velünk az élet is, nagyok az elvárások, sújt bennünket a létbizonytalanság stb. Indulatainkat tovább ruházzuk környezetünkre. Ugyanakkor, mint szülő, a jövőnket építjük a gyermekeinkben. Ha türelemmel tesszük ezt, békességet, elfogadást kapunk vissza. Ha idegesen, türelmetlenül, akkor indulatok szállnak vissza ránk. A kulcs a mi kezünkben van. Lehet, hogy ilyen helyzetek miatt nem szeretik a gyerekek a kirándulásokat, nyaralásokat, s csak akkor élvezik a családdal együtt töltött időt, ha valami extra élményben van részük? A két helyzet azt is mutatja, a szülők fantáziája kimeríthetetlen, ha gyermekeiket kordában akarják tartani. Így a „zsákos ember” és a „mumus” mellett megjelenik a Duna is mint fegyelmező eszköz. Elgondolkodtam: ha mindez egy várban történt volna, akkor a várból való lehajítás lehetősége hangzott volna el a gyerek felé?
Ősz felé közeledve – iskolaérettség
Gondolatok az iskolaérettségről
Az ősz felé közeledve eszembe jut gyermekeim kedvenc verseskönyvének egyik versrészlete: „Hej, de büszke a ház népe, kicsi Bálint iskolás!” (Osvát Erzsébet: Dúdoló). Valóban, milyen büszkeséget él meg a szülő, amikor elérkezik életciklusának ahhoz a korszakához, melyben megélheti, hogy gyermeke a mese világából felnő a nagyobb realitástudatot feltételező iskolai életbe. Bár gondolkodása még továbbra is konkrét szintű (nem véletlen, hogy az 1. osztály cselekvésközpontú – azt tudom, értem, amit csinálok), de érdeklődése kinyílik a világra, kialakul a „tudni akarom” igénye és erősödik elvárásuk önmagukkal szemben (a teljesítmény-, a jól csinálom igény).
Kedves Szülő, végig gondolta-e, milyen feltételeknek kell megfelelni egy 6-7 éves gyermeknek, hogy – úgymond – sikeresen vegye a megmérettetéseket:
idő
Bármennyire is rugalmas, dinamikus a tanító néni, azért többször 45 percen keresztül a padjában maradva kell figyelnie, rendet tartva az asztalán, táskájában, tolltartójában. Mozgásigényük kielégítését szolgálhatja a bevezetett mindennapos testnevelés.
Míg a legtöbb óvodában a tízórai rugalmasan történt (akkor ültek le, amikor megéheztek, addig ehettek, amíg jól esett), addig az iskolában megadott szünetben, megadott időkeretben zajlik ugyanez.
képességek
Nem véletlenül mérik fel már óvodában iskolaérettség szempontjából a gyerekeket. Nézik, hogy van-e megfelelő önkontroll ja, testkontroll ja, ami megalapozza általánosan figyelmét, az új információk befogadásának mértékét. Kialakult- e 6-os számkörben a mennyiségállandóság (gondolkodása megmaradt-e szemlélet vezérelt, vagy már el tud vonatkoztatni pl. a sorba rendezett korongok hosszától, sűrűségétől)? A szem – kéz koordináció ja lehetővé teszi, hogy könnyedén tudja tartani a vonalhatárokat a füzetben? Ki tud-e emelni csupa krix-kraxból konkrét alakzatokat – figura – háttér észlelés -, vagy képes-e részekből egészet alkotni (formakirakás), t é r b e li k o n s t r u k c i ó t vagy megadott sorrendben
felállított mintát – szerialitás – reprodukálni, ami az olvasás egyik alapvető feltétele? Képes-e hosszabb szöveg memorizálására – verbális memória, hallási figyelem -, hiszen gondoljunk bele, meg kell jegyeznie, amit a tanító néni mond (melyik ceruzát, füzetet vegyék elő, hol nyissák ki azt, stb.)? És még sorolhatnám a képességek tárházát, mivel kell rendelkeznie egy iskolaérett gyereknek. „Szakmai iskolák” jöttek létre ezek kutatására és a fejlesztések kidolgozására, hogy csak néhány képviselőt említsek: Brigitte Sindelar, Porkolábné Balogh Katalin.
csapat
Az óvodában inkább néhány barátjával „töltötte ki” a játékidőt, iskolában már csak szünetben van lehetőség a baráti kapcsolatok ápolására (illetve iskolán kívül), azonban képesnek kell lennie az összedolgozásra, az együttműködésre egy adott feladat elvégzése érdekében. A versenyszellem erősödik benne, aminek egészséges volta fontos motivációforrás, azonban a nyerés/siker görcsös akarása, vagy a kudarc elkerülésének szorító érzése az ellenkező hatást válthatja ki.
tájékozottság, kommunikáció
A verbalitás jelzi, valójában mit is tud a gyermek. Fontos, hogy a leendő iskolás időben (évszakok, hét napjai, napszakok), térben (előtte, mögötte, stb.) megfelelő ismeretekkel rendelkezzen. Ez nem mechanikus tájékozottságot jelent, hanem mögöttes tartalmat is. Az életkorának megfelelő szókincs birtoklásának előfeltétele a megfelelő mennyiségű és minőségű beszélgetés – a szüleivel.
A kulcs a szülők kezében van, a varázslat pedig a családban kialakított szokásokban
Mint ahogy nincs két egyforma gyerek, úgy képességeik, tudásuk sem az. Azonban, ha figyelünk erősségeikre, gyengeségeikre, és ha ezeket „nyakon csípjük” – az elsőnél elindítunk egy tehetséggondozást (pl. zene, mozgás stb.), a másodiknál célirányosan korrigáljuk a hiányosságokat (pl. iskolára készítő füzetek) – örömteljessé válik az iskolai megmérettetés. Azonban elvem és hitem, hogy a világon a legjobb ugródeszkát a szülő-gyermek kapcsolat adja. A meséléssel, a beszélgetésekkel (pl. ami arra is vonatkozhat, hogy milyen gyümölcsöket stb. ismer) gazdagodik szókincse. Utazás közben unaloműző szólánc játékkal – többek között – fejlődik hallása. A családi ünnepekre készített rajzok, képek, díszek készítésével kezei finomodnak. Nyaklánc fűzésével ráhangolódik a sorrendiség követésére, a családtagokkal folytatott társasjátékok által a türelemre, a kivárásra, az összedolgozásra. Vonjuk be őket a mindennapi teendőkbe (terítés, sütés, vásárlás stb.), s igazi csapatjátékossá válik.
Az együtt végzett tevékenységeknek nagy a varázsereje: erősíti az összetartozás érzését, a közös élményszerzés pedig a mintakövetés (az apával, illetve az anyával való azonosulás) alapja.
„Fehér foltok”
A gyerekek legtöbbször önmaguk „megmutatják” a számukra kritikusabb területeket, képességeket azzal, hogy nem szeretik csinálni azt, ami nem az erősségük – például nem szeretnek rajzolni, Legózni, vagy hárítják az aprólékosságot, koncentrációt igénylő tevékenységeket. Ezek jelzések a szülő felé, amiknek hiánya áttételesen kihat majd gyermeke iskolai sikerére, kudarcára. Két út van: vagy a szülő elkezdi keresni a játékos, de nagyon tudatosan felépített megoldásokat, vagy szakember segítségét kérve – alapos felmérést követően – utat és támpontot kap az otthoni gyakorláshoz. Így megelőzhetjük, hogy például abban az esetben, hogy ha nem szépen formálja a kis nebuló a betűket, ne azzal „kínozzuk” otthon, hogy négy-öt sor „a” betűt íratunk vele (megalapozva a tanulás megutáltatását), hanem tanulástól független helyzetekben fejlesszük kézügyességét, szem-kéz koordinációját.
SOK SIKERT HOZZÁ!
Hogyan tovább az általános iskolát követően?
Nem könnyű ma a fiatalok élete, ha a harminc-negyven évvel ezelőttiek életpálya lehetőségeivel hasonlítom össze. Akkor még a szülők iskolázottsága, szakmája nagymértékben behatárolta, „mi lehet a gyerekből”. Generációk adták át egymásnak a mesterségeket, a tudást. Ma már nyílt az olló, s valójában a gyermek képességei és a szorgalma jelenti az egyedüli korlátot. Sőt, van ideje az általános iskolai tanulmányainak befejezése után a gimnázium választásával kitolni a tényleges pályaválasztást. „Érettségire majd minden szempontból beérik” – vélekednek a diákok, és a szülők egyaránt. Nem véletlenül választják a „jobb” tanulók a gimnáziumot, mint továbbtanulási lehetőséget.
Az utóbbi évben azonban újabb körülményekhez kell alkalmazkodniuk a jövő nemzedékének. Az államilag támogatott egyetemi tanulmányok megszorításával, az egyetem elvégzését követő – néha hosszú hónapokon, netán éveken át tartó – munkahelykereséssel újabb megközelítéssel kell kialakítaniuk pályaválasztásukat az általános iskolát végző diákoknak.
Mindent összevetve érdemes átgondolni, milyen szempontokat (nem fontossági sorrendbe állítva) szükséges figyelembe venni a középiskolai továbbtanulás során.
Képességek
Lényeges, hogy a diák képességei – ami sok esetben maga után vonzza érdeklődéskörének kialakulását – és a választott középiskola elvárásai, profilja közelítsen egymáshoz. Példának okáért, akinek jó a nyelvérzéke, könnyen memorizálja a szavakat, lazán meg tudja fogalmazni gondolatait, annak érdemes elgondolkodni idegen nyelv tanulásán, s a tanulmányi eredményétől, illetve szorgalmától függően úgymond „húzós” iskolába beadni jelentkezését. Az a tanuló pedig, aki szeret alkotni, ügyesek a kezei, kreatív, s nem a tanulmányi eredményre edz, hanem a gyakorlati megvalósításra, annak egy számára testhez illő szakma választása az előre vivő.
Pályaismeret – önismeret
Az a diák, aki legszívesebben egész nap a számítógép előtt ül, hajlamos arra gondolni, hogy milyen könnyű helyzetben van, hiszen ért a számítógéphez. Ennek tudatában informatika területén tervezi jövőjét. Tanulmányainak megkezdésével azonban szembesülhet azzal, hogy – többek között – kemény matematikai tudást igényel az alapok elsajátítása. Ilyen szempontból fontos mérlegelniük saját tulajdonságaikat és a szakmai-, illetve a teljesítmény elvárásokat.
Nem biztos, hogy szerencsés egy nagy mozgásigényű, dinamikus tanulót beszorítani a padba, célravezetőbb számára gyakorlattal együtt járó szakközép-, vagy szakgimnáziumot választani.
Továbbá hibás „konstrukció” egy kiváló logikai képességekkel rendelkező személyiséget kevésbé változatos, mechanikus tevékenységet igénylő szakmával, tantárgyi irányultsággal párosítani.
Idő
Érdemes végig gondolni, ki mennyi időt, azaz hány évet szán a tanulásra. Az általános iskolákban végzett több éves pályaválasztási felmérések, vizsgálatok tapasztalataim alapján már a 7. illetve 8. osztályos tanulók mérlegelik: hány éves korukig kívánnak a padban ülni?
Józan ész
Több oldalról érdemes tehát átrágni, megfontolni a jövő lehetőségeit. Természetesen fontos, hogy a döntés kialakításában benne legyen a kamasz, hiszen köztudott, hogy az általa választott utat nagyobb motivációval járja végig. A legoptimálisabb út megtalálásában nagy szerepe van a támogató, együtt gondolkodó szülői háttérnek, mivel a szülőnek van a legtöbb információja kamasz gyerekéről (érdeklődési kör, hobbi, személyiség stb.) és jobban felismeri a választott pálya jövőbeni lehetőségeit (pl. hiány szakma, külföldi lehetőségek). Ne hagyjuk magára a döntésben! Azonban ki kell hangsúlyozni, hogy ne az általunk meg nem valósított célok, vágyak felé tereljük őt!
A házasság gyümölcse – örökbefogadás
Két felnőtt kapcsolatának gyümölcse a gyermek. Azonban nem mindenkinek adatik meg – különböző okokból – a gyermekáldás. Ilyenkor merül fel lehetőségként az örökbefogadás, melyet legtöbbször hosszas töprengés, mérlegelés előz meg a végleges döntés előtt. Nagy elszántság és még nagyobb gyermek iránti vágy motiválja azokat a házaspárokat, akik vállalják „más” gyermekének „sajátként” való felnevelését.
Sok kérdésnek a letisztázása megtörténik az örökbefogadást megelőző – törvényi rendelet által szabályozott – pszichológiai tanácsadáson, felkészítő képzésen, azonban amikor hosszú várakozás (1-3 év) után végre egymásra talál a házaspár, mint szülő és gyermek, aktualizálódnak a korábban már megoldottnak látszó kételyek. Szerencsés esetben nem merülnek fel nehézségek a nevelés során, azonban – mint általában a legtöbb családban – jelentkezhetnek olyan helyzetek, melynek kezelése külső segítséget igényel. Tapasztalatom szerint nincs különbség örökbefogadói és ún. hagyományos nevelés, illetve szülő-gyermek kapcsolat között (kivéve, ha nem alakul ki az elfogadás), ugyanazokat a nevelési hibákat követik el a szülők az örökbefogadott gyermeknél, mint amit vérszerinti gyermekeiknél elkövetnének. Ami eltér – az örökbefogadással kapcsolatos tabuk miatt -, az a problémák, illetve a külső segítségkérés kezdeményezésének felvállalása. Érdemes azonban ezt megtenni, hogy minél hamarabb támaszt kapjon mind a gyermek, mind az örökbefogadó szülő és megteremtődjék az összhang a családtagok között.
Örökbefogadás 2.0
Vannak sorsok, melyek egymásra találása nem a fogantatással kezdődik
– gondolatok az örökbefogadásról –
CSAPDÁK
Az emberi természet egyik nemes tulajdonsága, hogy segít az elesetteken. Az a házaspár, aki olyan indíttatással szándékozik örökbefogadni egy gyermeket, hogy ők jót tegyenek egy árva gyermekkel, csapdába eshetnek, ami meghatározza majd neveléssel kapcsolatos attitűdjüket. A csapda jellege abból a hitből táplálkozik, hogy hálásnak kell lennie gyermeküknek, hiszen családot, fedelet adtak neki, s az idő múlásával el is várják tőle, hogy elképzeléseiknek megfelelően viselkedjen, tanuljon, fogadjon szót. Konfliktus esetén pedig felszínre kerül a szülői gondolkodásmód: „addig, míg az én kenyeremet eszed……”. Lehet, hogy sokak számára ismerős ez a mondat, pedig nem is örökbefogadott gyermekként, hanem „csak” egy hierarchikus szülő-gyermek kapcsolatban nőtt fel. Örökbefogadás esetén még súlyosabbak az ilyen és ehhez hasonló mondatok. Ennek kivédése érdekében érdemes elgondolkodniuk a leendő szülőknek: valóban egyoldalú ez a jó tett? Hiszen, ha jól belegondolunk, a gyermek ugyan olyan jót tesz az örökbefogadó szülőkkel, mivel általa megkapják azt, amit természetes úton nem sikerült nekik: az élet értelmét, életük kiteljesedésének lehetőségét.
Szerencsére egyre több házaspár elfogadja és osztja a nézetet, hogy tudjon a gyermek arról: nem ők a vérszerinti szülei. Ennek témája a felkészítő tanfolyam egyik fontos eleme. Azonban maga az elméleti tudás nem mindig jár együtt a tényleges megvalósítással. „Várjunk még, olyan kicsi, hisz még úgy sem értené” – hangzik az alkudozás gyakran. S máris csapdába estek, hiszen saját magukat zárták a titkolózás szorongató fogságába, s teherként hordozzák mindennapjaikban. S a feszültség esetleg olyan területeken jelentkezik a házaspárnál, amire nem is gondolnak, hogy összefüggésben áll magával a titokkal.
Nem véletlenül szeretne a legtöbb házaspár újszülöttet vagy csecsemőt örökbefogadni, hiszen ekkor a kezdetektől nyomon követhetik fejlődését. Azonban van itt még egy fontos momentum, amit Erik H. Erikson a személyiségfejlődés alapjaként fogalmaz meg, mégpedig az ősbizalom, ami csecsemőkorban alakul ki a gyermekben. Ennek eredményeként születik meg az az ösztönös biztonságérzet, amire építkezhet a fejlődés folyamán. Mi történik abban az esetben, ha idősebb (pl. óvodáskorú) gyermek kerül a családba? Akkor is innen érdemes elindulni: a bizalom, a biztonság kiépítésénél. Hol itt a csapda? Ott, hogy a legtöbb szülő, aki tele van bizonytalansággal a szülői szerep terén, igyekszik „megnyerni” a gyermeket, s kielégíteni minden vágyát. S egyszer csak arra döbben rá, hogy alul maradt, hogy nem ő irányítja az eseményeket, hanem a gyerek. Tanulság: határokra mindig szükség van, mivel a határok, a szabályok keretet adnak a mindennapokban, a keretek pedig – az érzelmi szálak mellett – biztonságot.
Minden szülő szeretné – titkon – saját, meg nem valósult, meg nem valósított álmait gyermekén keresztül valóra váltani. Nemcsak örökbefogadásnál fordulhat elő, amikor a szülő nem veszi figyelembe gyermeke képességeit, érdeklődési körét, személyiségét. A vágy, ami a cél felé hajtja, erőteljesebb benne. Örökbefogadás esetén még fontosabb, hogy elfogadja a gyermeket annak, ami, s utat mutatva, lehetőségeket teremtve számára engedni, hogy kibontsa szárnyait. Máskülönben olyan antagonisztikus ellentét, érzelmi harc, folytonos elégedetlenség alakul ki mindkét félben, ami a későbbiekben a kapcsolat megszakadásához vezethet.
Nem véletlenül fogalmaztam úgy, hogy a fent említett csapdák nemcsak örökbefogadás esetén alakulhatnak ki szülő –gyerek között. Mindenesetre leszögezhető: nem könnyű szülőnek lenni, de nagyon szép és örömteli feladat – amennyiben nem felejtjük el, hogy mi is voltunk gyerekek.
A zenéről
Biztosan tapasztalták már mindnyájan egy zene, egy dal hallatán, hogy elindít valamit ott bent, megbizseregteti, lecsengeti a zsigereket, vagy éppen ellenkezőleg, kikapcsolják a hangforrást, mert majd felrobbannak tőle. A zene, az általa közvetített hullámok minden élőlényre hatással vannak, még a növényekre is.
Ezekből a tapasztalatokból kiindulva nézték meg tudósok, hogy melyik zene milyen hatással van már az anyaméhben a magzatra, majd születés után a babára, s természetesen a mamára. Ezzel párhuzamosan az is megfigyelések tárgya, ha feszült a mama, a láthatatlan rezgések negatívan befolyásolják gyermeke komfort-zónáját.
Természetesen nem lehet kizárni a mindennapi életből a felnőttet érő számos feszültségforrást, de ha tudjuk, hogy melyik zene az, ami visszaadja lelki harmóniánkat, hát éljünk vele.
Lássunk néhányat:
Varázserejű (alfa ritmust generáló), altató komolyzene babáknak, gyermekeknek és várandós kismamáknak:
- Bach III. (D-dúr) szvitjének Air tétele
- Handel Xerxes c. operájából a Largó
- Humperdinck Jancsi és Juliska c. operájából a gyermek imája
- Brahms Bölcsődal
- Mozart 21. (C-dúr) zongoraverseny II. tétele
- Mozart Egy kis éji zene
- Vivaldi Négy évszak
- Bach Levegő
A zenét akkor is segítségként lehet előhívni, ha enerváltnak, kedvetlennek, energia hiányosnak érezzük magunkat. Ilyen esetben a dinamikus dallamok az erőt adók.
Energetizáló komolyzene:
- Csajkovszkíj: B-moll zongoraverseny
- Ravel: Bolero
- Gershwin: Kékrapszódia
- Csajkovszkíj: Virágok tánca
- Smetana: Moldva
A fent összegyűjtött zeneművek csak ízelítők: a lényeg, találja meg mindenki saját maga és gyermeke számára a „célnak legmegfelelőbb”, legkedveltebb zenét.
A lecsengésről
A gyermek megszületése nagy öröm a házaspár számára, bár nehéz összeilleszteni a korábbi életvitellel, életmóddal. Aki teljesen ráhangolódik a kis jövevényre életének első hónapjaiban, az a szülő teljes mértékben figyelembe veszi a baba napi ritmusát, s átmenetileg illeszti saját igényeit gyermeke szükségleteihez. Ilyen esetben tapasztalhatjuk, hogy szinte óra pontosságra bejósolható, mikor szenderül álomra a kicsi.
Vannak dinamikusabb anyukák, akiknek nehéz feladniuk a pörgést, az úton levést, s folyamatosan szervezkednek (munka, bevásárlás) háttérbe szorítva gyermekük igényeit. Gyakran látni későn este bevásárlóközpontokban szülőket pici babával, kisgyermekkel vásárolni. Holott elengedhetetlen a rendszeresség, a megszokottság, a napi ritmus a gyermek számára. Biztonságot, kiszámíthatóságot jelent mindez. Az önállóan járni, szaladni tudó gyermek amúgy is fel van pörögve – hiszen oly sok minden felfedezésre vár -, mintha sajnálná az időt az alvásra, hogy lemarad valamiről (mint az anyu, vagy az apu), s nehezen alszik el délután is, este is.
Biztosan ismerős az érzés, amikor már alig várjuk, hogy elaludjon a gyerek, hogy végre tudjunk főzni, mosogatni, rendet rakni, esetleg face-bookozni és még sorolhatnám. S az a fránya gyerek nem alszik! Hát persze, hiszen átveszi a feszültségünket. A láthatatlan hullámok vibrálnak.
Alvás, elalvás szempontjából tehát két nagyon fontos tényező emelendő ki:
- a rendszeresség és
- a lecsengés, az elcsendesedés.
Ezekben segít kicsinek – nagynak, gyereknek – felnőttnek egyaránt a zene, idősebb gyermekeknél a mese – amit anya vagy apa mond, s nem a „gép” (számítógép, televízió).
A lecsendesedéssel eleve valami baj van mostanában. Egyszerűen nem tudnak a gyerekek várni, türelmesen kivárni. Mi felnőttek rontjuk el….. Azért, hogy ne nyafogjon, s ne unatkozzon, odaadjuk már a 3 évesnek is a telefonunkat. Lehet, hogy egyszerűen csak beszélgetni kellene vele? Figyelmét a külvilágra, az emberekre vagy a közös programra terelni?