Nagyon meleg nyári délelőtt az autómhoz közeledtem egy parkolóban, mikor megállt a közelemben egy autó. Két anyuka és három gyermek ült benne. Nem tudom, mi történt az autóban, de a vezető anyuka kiszállt, és a hátsó ajtóhoz lépett, ami már kinyíló félben volt. Türelmes, de határozott hangon közölte az „illetékes gyerekkel”, hogy mit nem csinált jól. Erre a másik anyuka - a gyermek anyukája - hangosan kontrázott: ”ha legközelebb nem figyelsz oda, olyan nyaklevest leba…. neked, hogy az autó alá esel”. A gyerekek néma csendben, megszeppenve hallgatták az anya dörgedelmeit. Biztos, hogy valamit helytelenül tett a gyerek. Azonban elgondolkodtató az anya reagálása. Végig gondolta mondatának üzenetét? Végig gondolta, hogy milyen érzéseket váltott ki a gyermekéből? Felmerül bennem: ha itt és mások előtt így reagálja le a helyzetet, hogyan kommunikálhat ez az anya otthon, amikor senki sem látja, senki sem hallja őt, „csak” a gyermeke? Lehet valaki fáradt, lehet melege, lehet, hogy valaki vele is így beszélt vagy beszél. De azt gondolom, hogy már egy indulatokkal megfogalmazott mondat is sebet tud ejteni, aminek végeláthatatlan következményei lehetnek. Felnőttként, anyaként hiszem és vallom az igazságot: ne tegyél másokkal olyat, amit magadnak sem kívánsz. Körülnézve azonban azt látom sokszor, hogy a szülők indulataikat gyakran gyermekeiken, a tőlük kisebbeken, a gyengébbeken vezetik le. Néha érdemes lenne elgondolkodnunk nekünk felnőtteknek, hogy „mi is a bajom valójában?” Lehet, hogy a gyerek viselkedése, vagy az adott helyzet csak az utolsó csepp a pohárban, ami megpróbáltatás elé állította toleranciánkat. És egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy valami elszakadt, megromlott a szülőgyermek kapcsolatban. Jön a bizalmatlanság, a titkolózás, az elfojtott indulatok különböző formájú megnyilvánulása s elkezdünk félni attól, akit mi neveltünk fel.